Nekem néha nehéz volt egy fáradt nap után a saját fejemből mesélni, ezért aztán segédeszközhöz folyamodtam. A kislányomnak egy rózsaszín nyulat kerestem, a kisfiamnak pedig egy kis zöld sárkányt találtam, mint mese főszereplőt. Aztán mikor jött a kérés, hogy a saját fejedből mesélj anya, akkor hirtelen elővettük a kis játékfigurát és megkérdeztük tőle, hogy mit is csinált aznap. Próbáltuk közösen kitalálni, ha nehezen akart „megszólalni” a kis sárkány vagy a nyulacska. Aztán valahogy csak beindult a saját fejből való mesélés. Addig faggattuk a kis „jószágot”, hogy mese kerekedett ki belőle. A gyerekeim már felnőttek, de a mai napig összekacsintunk, ha nyulakról, sárkányokról esik szó. Nem felejtkeztünk meg a rózsaszín nyúl és a kis sárkány mesékről. A történetekre már nem emlékszünk, de a meghitt, bizalmas pillanatok a mai napig összekötnek bennünket és nyulacskák és sárkányok nélkül is segítünk egymásnak eligazodni a valóság meséiben.
“Mesét azért fontos egyrészt a szülő saját fejéből, másrészt könyvből mesélni a gyereknek, mert meseolvasás közben a gyermek belső képeket készít a meséhez. Ezt még látni is lehet rajtuk, egy idő után nem a mesélőre koncentrálnak, hanem a belső mozira. Belső képeket készíteni pedig feldolgozást jelent, ezért vigasztal, old a mese, ilyenkor a gyerek relaxált állapotba kerül – még a gyerek láza is lemegy olykor. A mese emellett olyan dolgokról beszél vele, amiről más nyelven nagyon nehéz: hogy vannak szorongató dolgok az életben, melyeket le lehet küzdeni.”
Vekerdy Tamás
